Hétfőn hagytam el Milwaukee-t félig fájó, félig repeső
szívvel. Fura érzés volt, hogy bár
elindultam haza, még volt 4 napom Washington DC-ben, ahol a program zárását
tartottuk. Bár a Facebook csoportunkban mindenki totál izgatott volt, hogy
viszontláthatjuk egymást, nekem őszintén szólva nem sok kedvem volt a dologhoz,
mint ahogy idefele sem izgatott annyira. Vicces, hogy bár szeretek utazni, és
új embereket megismerni, valahogy az ilyen nagyon nemzetközi szituációk
fárasztanak. Szeretek a helyiekkel
ismerkedni, de nem a helyben levő külföldiekkel. Valószínűleg, mert a helyet, a
helyi kultúrát szeretném megismerni inkább. Kenyában szívesen hallanék a kenyai
kultúráról, de Amerikában nehezen tudom elképzelni a kenyai történeteket.
Mindenesetre a program kötelező volt, s megérkezve az a
kellemes meglepetés ért, hogy mindenki hatalmas öleléssel várt mindenkit. El is
felejtettem, hogy többen is voltak, akiket eléggé kedveltem. :) S azt hiszem,
végül jól csináltam: nem annyira mozogtam a csoporttal, hanem inkább egy-egy
emberrel beszélgettem hosszabbat. Első este pl. ahelyett, hogy elmentünk volna
a csoporttal valami helyi bárba, ketten maradtunk Andreával, a kolumbiai
kedvenc barátnőmmel, s jól átbeszéltük az élményeinket. Sokkal jobban kedveltem,
hogy kettesben tudtunk mélyebben beszélgetni, minthogy egy nagy csoportos
beszélgetésben jutott volna mindenkire egy-egy perc.
A program gyakorlatilag két napos volt, amikor is beszéltek
nekünk az alumni lehetőségekről, s arról, mennyi erőforrást tartogat majd még
nekünk az Amerikai Nagykövetség és az ahhoz kapcsolódó csereprogramok
ex-résztvevőinek hálózata. Fejlesztették a prezentációs készségeinket, majd
prezentáltuk a projektjeinket, amiket hazatérésünk után fogunk megvalósítani, s
szépen visszajelzést is adtunk egymásnak. Deidra, aki az egyik tanárunk volt a
képzéseken, s akit mindenki imádott, nagyon cuki visszajelzést adott nekem. Azt
mondta, imádnivaló a mosolyom, nem lehet engem nem szeretni, s ezt ne feledjem,
s használjam tudatosan. :) Emellett ügyesen nem néztem sokat a diáimat
(természetesen preziben prezentáltam). A fejlődési pont az, hogy több személyes
sztorit szőjek a mondandómba.
Sosem késő egy kis
kultúrsokkot kapni
Később aztán rájöttem, hogy nagy hibát követtem el a
prezentáció készítésekor: ahelyett, hogy bemutatom a projektemet és a
Messzelátót, nagyobb értelme lett volna, ha valami környezeti érzékenyítést
tartok, mert valami felháborító mód nem volt senki környezetvédő a csoportban!
Emlékszem, 4 hónappal ezelőtt is nagyon megkönnyebbültem, amikor végre
megérkeztem Milwaukee-ba az öko-aktivisták közé egy olyan házba, ahol
textil-szalvétát használnak, s pisilés után nem feltétlenül húzzák le a vécét,
hogy takarékoskodjanak a vízzel. Most újra átéltem egyfajta kultúrsokkot: reggelire
(sokat utazott, nem szezonális, nem túl érett) déli gyümölcsöt, vagy glutént
lehetett csak enni, s hiába magyaráztam, miért van nálam saját evőeszköz és
ételhordó. Még a környezetvédelmi projektekkel bíró társaim között is egyedül
éreztem magam, s kis híján nekiestem a filippínó környezetvédelmi ügyvédnek,
aki a felelős halászat szabályozásáért lobbizik, s arról álmodik, hogy az
országa meggazdagodik a halászatból. Nem értette, mi a bajom azzal, hogy szinte
az összes halat Amerikában értékesítik.
A kultúrsokk második felvonása a reptéren ért. Két útitársam
volt Frankfurtig – ők aztán Bukarestbe utaztak tovább. Amikor még a nagy csoportban
voltak, eléggé kedveltem őket, de ez most megváltozott. Két szuper-empatikus
személyről beszélünk, akik talán menekültekkel, vagy elnyomott gyerekekkel
foglalkoznak (nem emlékszem pontosan), de nem esik le nekik, hogy kizárnak a beszélgetésből, ha románul
csevegnek. Amit később egyre kevésbé bántam, mivel az utunk első két óráját végig
panaszkodták. Fikázták a reptéri kiszolgálást, a nehéz bőröndjüket (amit ők
pakoltak tele), a légitársaságot és a kaját. Ezerrel trükköztek, hogy
kijátsszák a személyzetet, s ne kelljen sokat fizetniük a bőröndjükért. Vettek
egy-egy diétás kólát és palackozott vizet (esélytelennek éreztem, hogy
megértessem velük: a flakont akár újra is tudnák tölteni), majd elmentek
shoppingolni adómentesen a reptérre. Ez volt a szerencsém: legalább egy órára eltűntek,
s én addig nyugodtan végig tudtam telefonálni az amerikai szeretteimet. Itt
volt már végre az ideje, hogy pityeregjek egy kört. Nagyon-nagyon jó volt
hallani a hangjukat, s ott folytatni a barátságunkat, ahol abbahagytuk.
Nagyon-nagyon szeretném, hogy ez működjön a jövőben is!!! Bár félek, nem vagyok
túl jó a kapcsolattartásban.
Smúzolósdi
Volt még elegáns kapcsolatépítő esemény is, hasonlóan
tájidegennek éreztem magam, mint a Glamour gálán. :) Úgy kezdődött az egész,
hogy a nagy sárga virágos szoknyámat akartam felvenni fehér felsővel, de
afrikai tanácsadóim leszúrtak, hogy az nem lenne helyénvaló, vegyek fel valami
elegánsabbat. Próbáltam elrejteni a blúzom és a fekete szoknyám, amit a
legkevésbé sem volt kedvem felvenni, mert úgy éreztem, azok az emberek, akikkel
meg kell, hogy ismerkedjek (ha egyáltalán lesznek olyanok), nagy ívben tojnak
rá, milyen ruha van rajtam. Végül kiöltöztem, majd nyilvánosan panaszkodtam
miatta, miközben Andrea barátnőmmel borozgattam és nassoltam a sajtot az
állófogadáson. Andrea nagyon is megértett: őt vietnámi szobatársa festette ki
erővel, s még egy buta övet is ráadtak. :) Végül csak megismerkedtem egy
szimpatikus csapattal, úgyhogy gyümölcsözőnek mondható a kapcsolatépítés: volt
egy Eco City Gardens (?) nevű szervezet, aki kb. ugyanazt csinálja, mint a
Victory Garden Initiative, csak Maryland-ben. Míg mi jót beszélgettünk a
komposztálásról, a többiek cápaként vadásztak a rangosabb vendégekre, hátha
találnak valakit, aki megható afrikai / ázsiai projektjeiket szeretné
támogatni. :) Egyszer majd nekem is meg kell tanulnom hozzájuk hasonlóan
smúzolni…
Akik nagyon szerettek
minket…
Az utolsó hivatalos programpont az oklevél-átadás volt.
Elképesztő cuki volt a társaság, mindenki hatalmas tapsot és sikítozárt kapott,
kántáltuk egymás nevét, s állva tapsoltuk meg a szervezőket és a tanárainkat.
Jellemző volt, hogy Linea (aki valami főnök a State Department-nél, ami több
száz csereprogramot finanszíroz, többek között ezt is) mindkét 4 napos
találkozót velünk töltötte, beszélgetett mindenkivel, csodálatos, bátorító és
szeretettel teli beszédekkel erősítette meg az önbizalmunkat és akaraterőnket,
s hihetetlen módon mindezt teljesen őszintén, örömmel, szívből tette.
Egyszerűen imádott minket. Még a buszhoz is kijött, hogy búcsút vegyen tőlünk,
lelkünkre kötötte, hogy meséljünk majd neki arról, milyen klassz dolgokat
csinálunk, s ha megtudja, hogy nem kerestük fel, amikor DC-ben járunk, nem áll
jót magáért. :) Ugyanígy Deidra is, aki a konfliktus-kezelést és a saját
projektjeink tervezését tanította: végig velünk volt, és hatalmas szeretettel
adott nagyon értékes visszajelzéseket. Tényleg nagyon-nagyon sokat segítettek
nekünk abban, hogy teljesen feltöltődve, új lendülettel, lelkesen, izgatottan,
tettre készen térjünk haza.
Tánc a világ körül
Ez után már csak az elegáns búcsúbuli volt hátra egy hajón.
Fél órával előbb értünk a kikötőbe, ami a legkevésbé sem volt probléma: színes
csapatunk egyből fotózkodni kezdett a teljesen sötét kikötőben eleinte még a
hajókkal, aztán egymással. Valahányszor két ember közös képet szeretett volna
készíteni, egyből beugrott a képbe még valaki, aztán még valaki, aztán még öt
ember, míg végül 10-20 fős csoportkép nem lett belőle. S döbbenetes mód nem
unták meg! :) Én csak álltam és nevettem.
A hajón elég menő vacsit kaptunk. Lökött Andrea barátnőmmel
és a kevésbé szerencsés asztaltársainkkal teljesen odavoltunk az egyik
fogásért, amit rejtélyes mód kis papírdobozkákban tálaltak. A dobozkák sajnos
igen hamar elfogytak, így kifundáltuk, hogy megtréfálunk másokat, s felajánljuk
nekik a visszazárt, üres dobozkáinkat.
Nagy üdvrivalgásban törtünk ki, mikor a trükkünket követően kiderült,
valaki nem kéri az övét az egyik szomszédos asztalnál, s a nagy diadal-mámorban a fülünkre aggattuk a dobozkákat. Pár perccel később felkeresett minket a hajó
menedzsere, s közölte, imádta a fülbevalóinkat, s szeretné, ha elküldenénk neki
a fényképeinket. Cserébe adott két koktél-kupont. :)
A DJ nagyon jó érzékkel játszott nemzetközileg ismert pop
slágereket a hip-hop és a latin zenék között manőverezve: tökéletesen
kielégítette nemzetközi csapatunk igényeit. Az első számtól az utolsóig szinte
mindenki a parketten volt. Elképesztő buli volt: még azok is táncoltak, akik
sosem teszik, többek között a bolgár fiú is, aki majdnem teljesen vak.
Talán
mindenki tudja, hogy az afrikaiak zseniális táncosok, hihetetlen ritmusérzékük
van. Egytől egyik mindegyikük hihetetlen teljesítményt nyújtott a parketten, s
ha nem lett volna annyira benne a bugi a lábamban, valószínűleg csak tátott
szájjal figyeltem volna őket. Az ázsiaiak ennél gyengébben produkáltak, egy lányt leszámítva, aki egyébként élt Afrikában. :) Cuki jelenet
volt, amikor a costa rica-i lány próbált lantin mozdulatokat tanítani egy
bangladesi fiúnak. Mi, európaiak sem nyújtottunk valami fényes teljesítményt. A
jóképű macedón fiú az italát szorongatta azt várva, mikor rúg be eléggé ahhoz,
hogy a parkettre merjen lépni, de még az én önbizalmam is elment az afrikaiakat
látva. Szar érzés volt, hogy bár ahhoz vagyok szokva, az egyik legjobb táncos
vagyok, most csak egy szürke kisegér voltam. Egész addig, míg egymásra nem
találtunk egy kedves kenyai sráccal, s végig nem táncoltuk az estét együtt
bolondozva. Annyira táncoltunk, hogy egy idő után le kellett ülnünk, s két
számon keresztül csak levegő után kapkodtunk, s megittuk mindenki vizét az
asztalon. :)
Kicsit olyan volt a buli, mint a Bátor Tábort záró, nedves
fűben mezítláb táncolós őrület. Imádtam. :)