A világ fővárosában

Hétfőn hagytam el Milwaukee-t félig fájó, félig repeső szívvel.  Fura érzés volt, hogy bár elindultam haza, még volt 4 napom Washington DC-ben, ahol a program zárását tartottuk. Bár a Facebook csoportunkban mindenki totál izgatott volt, hogy viszontláthatjuk egymást, nekem őszintén szólva nem sok kedvem volt a dologhoz, mint ahogy idefele sem izgatott annyira. Vicces, hogy bár szeretek utazni, és új embereket megismerni, valahogy az ilyen nagyon nemzetközi szituációk fárasztanak.  Szeretek a helyiekkel ismerkedni, de nem a helyben levő külföldiekkel. Valószínűleg, mert a helyet, a helyi kultúrát szeretném megismerni inkább. Kenyában szívesen hallanék a kenyai kultúráról, de Amerikában nehezen tudom elképzelni a kenyai történeteket.

Mindenesetre a program kötelező volt, s megérkezve az a kellemes meglepetés ért, hogy mindenki hatalmas öleléssel várt mindenkit. El is felejtettem, hogy többen is voltak, akiket eléggé kedveltem. :) S azt hiszem, végül jól csináltam: nem annyira mozogtam a csoporttal, hanem inkább egy-egy emberrel beszélgettem hosszabbat. Első este pl. ahelyett, hogy elmentünk volna a csoporttal valami helyi bárba, ketten maradtunk Andreával, a kolumbiai kedvenc barátnőmmel, s jól átbeszéltük az élményeinket. Sokkal jobban kedveltem, hogy kettesben tudtunk mélyebben beszélgetni, minthogy egy nagy csoportos beszélgetésben jutott volna mindenkire egy-egy perc.

A program gyakorlatilag két napos volt, amikor is beszéltek nekünk az alumni lehetőségekről, s arról, mennyi erőforrást tartogat majd még nekünk az Amerikai Nagykövetség és az ahhoz kapcsolódó csereprogramok ex-résztvevőinek hálózata. Fejlesztették a prezentációs készségeinket, majd prezentáltuk a projektjeinket, amiket hazatérésünk után fogunk megvalósítani, s szépen visszajelzést is adtunk egymásnak. Deidra, aki az egyik tanárunk volt a képzéseken, s akit mindenki imádott, nagyon cuki visszajelzést adott nekem. Azt mondta, imádnivaló a mosolyom, nem lehet engem nem szeretni, s ezt ne feledjem, s használjam tudatosan. :) Emellett ügyesen nem néztem sokat a diáimat (természetesen preziben prezentáltam). A fejlődési pont az, hogy több személyes sztorit szőjek a mondandómba.

Sosem késő egy kis kultúrsokkot kapni

Később aztán rájöttem, hogy nagy hibát követtem el a prezentáció készítésekor: ahelyett, hogy bemutatom a projektemet és a Messzelátót, nagyobb értelme lett volna, ha valami környezeti érzékenyítést tartok, mert valami felháborító mód nem volt senki környezetvédő a csoportban! Emlékszem, 4 hónappal ezelőtt is nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztem Milwaukee-ba az öko-aktivisták közé egy olyan házba, ahol textil-szalvétát használnak, s pisilés után nem feltétlenül húzzák le a vécét, hogy takarékoskodjanak a vízzel. Most újra átéltem egyfajta kultúrsokkot: reggelire (sokat utazott, nem szezonális, nem túl érett) déli gyümölcsöt, vagy glutént lehetett csak enni, s hiába magyaráztam, miért van nálam saját evőeszköz és ételhordó. Még a környezetvédelmi projektekkel bíró társaim között is egyedül éreztem magam, s kis híján nekiestem a filippínó környezetvédelmi ügyvédnek, aki a felelős halászat szabályozásáért lobbizik, s arról álmodik, hogy az országa meggazdagodik a halászatból. Nem értette, mi a bajom azzal, hogy szinte az összes halat Amerikában értékesítik.

A kultúrsokk második felvonása a reptéren ért. Két útitársam volt Frankfurtig – ők aztán Bukarestbe utaztak tovább. Amikor még a nagy csoportban voltak, eléggé kedveltem őket, de ez most megváltozott. Két szuper-empatikus személyről beszélünk, akik talán menekültekkel, vagy elnyomott gyerekekkel foglalkoznak (nem emlékszem pontosan), de nem esik le nekik, hogy kizárnak a beszélgetésből, ha románul csevegnek. Amit később egyre kevésbé bántam, mivel az utunk első két óráját végig panaszkodták. Fikázták a reptéri kiszolgálást, a nehéz bőröndjüket (amit ők pakoltak tele), a légitársaságot és a kaját. Ezerrel trükköztek, hogy kijátsszák a személyzetet, s ne kelljen sokat fizetniük a bőröndjükért. Vettek egy-egy diétás kólát és palackozott vizet (esélytelennek éreztem, hogy megértessem velük: a flakont akár újra is tudnák tölteni), majd elmentek shoppingolni adómentesen a reptérre. Ez volt a szerencsém: legalább egy órára eltűntek, s én addig nyugodtan végig tudtam telefonálni az amerikai szeretteimet. Itt volt már végre az ideje, hogy pityeregjek egy kört. Nagyon-nagyon jó volt hallani a hangjukat, s ott folytatni a barátságunkat, ahol abbahagytuk. Nagyon-nagyon szeretném, hogy ez működjön a jövőben is!!! Bár félek, nem vagyok túl jó a kapcsolattartásban.

Smúzolósdi

Volt még elegáns kapcsolatépítő esemény is, hasonlóan tájidegennek éreztem magam, mint a Glamour gálán. :) Úgy kezdődött az egész, hogy a nagy sárga virágos szoknyámat akartam felvenni fehér felsővel, de afrikai tanácsadóim leszúrtak, hogy az nem lenne helyénvaló, vegyek fel valami elegánsabbat. Próbáltam elrejteni a blúzom és a fekete szoknyám, amit a legkevésbé sem volt kedvem felvenni, mert úgy éreztem, azok az emberek, akikkel meg kell, hogy ismerkedjek (ha egyáltalán lesznek olyanok), nagy ívben tojnak rá, milyen ruha van rajtam. Végül kiöltöztem, majd nyilvánosan panaszkodtam miatta, miközben Andrea barátnőmmel borozgattam és nassoltam a sajtot az állófogadáson. Andrea nagyon is megértett: őt vietnámi szobatársa festette ki erővel, s még egy buta övet is ráadtak. :) Végül csak megismerkedtem egy szimpatikus csapattal, úgyhogy gyümölcsözőnek mondható a kapcsolatépítés: volt egy Eco City Gardens (?) nevű szervezet, aki kb. ugyanazt csinálja, mint a Victory Garden Initiative, csak Maryland-ben. Míg mi jót beszélgettünk a komposztálásról, a többiek cápaként vadásztak a rangosabb vendégekre, hátha találnak valakit, aki megható afrikai / ázsiai projektjeiket szeretné támogatni. :) Egyszer majd nekem is meg kell tanulnom hozzájuk hasonlóan smúzolni…

Akik nagyon szerettek minket…

Az utolsó hivatalos programpont az oklevél-átadás volt. Elképesztő cuki volt a társaság, mindenki hatalmas tapsot és sikítozárt kapott, kántáltuk egymás nevét, s állva tapsoltuk meg a szervezőket és a tanárainkat. Jellemző volt, hogy Linea (aki valami főnök a State Department-nél, ami több száz csereprogramot finanszíroz, többek között ezt is) mindkét 4 napos találkozót velünk töltötte, beszélgetett mindenkivel, csodálatos, bátorító és szeretettel teli beszédekkel erősítette meg az önbizalmunkat és akaraterőnket, s hihetetlen módon mindezt teljesen őszintén, örömmel, szívből tette. Egyszerűen imádott minket. Még a buszhoz is kijött, hogy búcsút vegyen tőlünk, lelkünkre kötötte, hogy meséljünk majd neki arról, milyen klassz dolgokat csinálunk, s ha megtudja, hogy nem kerestük fel, amikor DC-ben járunk, nem áll jót magáért. :) Ugyanígy Deidra is, aki a konfliktus-kezelést és a saját projektjeink tervezését tanította: végig velünk volt, és hatalmas szeretettel adott nagyon értékes visszajelzéseket. Tényleg nagyon-nagyon sokat segítettek nekünk abban, hogy teljesen feltöltődve, új lendülettel, lelkesen, izgatottan, tettre készen térjünk haza.

Tánc a világ körül

Ez után már csak az elegáns búcsúbuli volt hátra egy hajón. Fél órával előbb értünk a kikötőbe, ami a legkevésbé sem volt probléma: színes csapatunk egyből fotózkodni kezdett a teljesen sötét kikötőben eleinte még a hajókkal, aztán egymással. Valahányszor két ember közös képet szeretett volna készíteni, egyből beugrott a képbe még valaki, aztán még valaki, aztán még öt ember, míg végül 10-20 fős csoportkép nem lett belőle. S döbbenetes mód nem unták meg! :) Én csak álltam és nevettem.

A hajón elég menő vacsit kaptunk. Lökött Andrea barátnőmmel és a kevésbé szerencsés asztaltársainkkal teljesen odavoltunk az egyik fogásért, amit rejtélyes mód kis papírdobozkákban tálaltak. A dobozkák sajnos igen hamar elfogytak, így kifundáltuk, hogy megtréfálunk másokat, s felajánljuk nekik a visszazárt, üres dobozkáinkat.  Nagy üdvrivalgásban törtünk ki, mikor a trükkünket követően kiderült, valaki nem kéri az övét az egyik szomszédos asztalnál, s a nagy diadal-mámorban a fülünkre aggattuk a dobozkákat. Pár perccel később felkeresett minket a hajó menedzsere, s közölte, imádta a fülbevalóinkat, s szeretné, ha elküldenénk neki a fényképeinket. Cserébe adott két koktél-kupont. :)

A DJ nagyon jó érzékkel játszott nemzetközileg ismert pop slágereket a hip-hop és a latin zenék között manőverezve: tökéletesen kielégítette nemzetközi csapatunk igényeit. Az első számtól az utolsóig szinte mindenki a parketten volt. Elképesztő buli volt: még azok is táncoltak, akik sosem teszik, többek között a bolgár fiú is, aki majdnem teljesen vak.

Talán mindenki tudja, hogy az afrikaiak zseniális táncosok, hihetetlen ritmusérzékük van. Egytől egyik mindegyikük hihetetlen teljesítményt nyújtott a parketten, s ha nem lett volna annyira benne a bugi a lábamban, valószínűleg csak tátott szájjal figyeltem volna őket. Az ázsiaiak ennél gyengébben produkáltak, egy lányt leszámítva, aki egyébként élt Afrikában. :) Cuki jelenet volt, amikor a costa rica-i lány próbált lantin mozdulatokat tanítani egy bangladesi fiúnak. Mi, európaiak sem nyújtottunk valami fényes teljesítményt. A jóképű macedón fiú az italát szorongatta azt várva, mikor rúg be eléggé ahhoz, hogy a parkettre merjen lépni, de még az én önbizalmam is elment az afrikaiakat látva. Szar érzés volt, hogy bár ahhoz vagyok szokva, az egyik legjobb táncos vagyok, most csak egy szürke kisegér voltam. Egész addig, míg egymásra nem találtunk egy kedves kenyai sráccal, s végig nem táncoltuk az estét együtt bolondozva. Annyira táncoltunk, hogy egy idő után le kellett ülnünk, s két számon keresztül csak levegő után kapkodtunk, s megittuk mindenki vizét az asztalon. :)

Kicsit olyan volt a buli, mint a Bátor Tábort záró, nedves fűben mezítláb táncolós őrület. Imádtam. :)