Egy kis Afrika mindig jól jön

Nagy örömömre ugyanazt a szobatársat kaptam, akivel érkezésemkor is együtt töltöttem az éjszakákat. Zipporah ugandai, s elképesztő érdekes lány. Valamivel fiatalabb nálam, s sokkal komolyabb. Szívesen töltötte az estéket a szobában, s több alkalommal én is ott ragadtam vele, nagyokat beszélgetve. Sokkal jobban élveztem, mintha elmentem volna a nagy csapattal sörözni.

Megszámoltam, Zipporah 4 bőrönddel indult haza. Jót mosolyogtam, s kicsit csodálkoztam, mennyi mindent vásárolt össze. Aztán elmagyarázta. Néhány téli ruhát leszámítva (Minneapolisban volt, ami még Milwaukee-nál is jóval hidegebb), semmit sem vett magának. A sok ruha, táska, cipő mind a családjának volt, amit amerikai barátai adtak neki. Csak Washingtonig 280 dollárt (kb. 65.000Ft) fizetett ki a bőrönd-túlsúlyra. S azért a sok ajándék, mert a saját fián túl 7 gyerekről gondoskodik, s két testvérének az egyetemi tandíjához járul hozzá. Ahogy számoltam, kb. a fizetése 90%-át fordítja a családjára. Ezzel párhuzamosan meghívott magához Ugandába, s elmagyarázta, mekkora megtiszteltetésnek számít az ő kultúrájában, ha vendéget fogadhat. Ha meglátogatom, lakhatok a családjánál (7 szobás ház, ahol háromszintes emeletes ágyban alszanak a gyerekek), s főz nekem valami csodálatosat. Adott ajándékba egy gyönyörű táskát és papucsot. Teljesen lenyűgözött az önzetlenség, amit az ő kultúrája mutat.

Mindezek után elkezdtem rosszul érezni magam, mennyit költöttem magamra. Az én kultúrám szerint teljesen OK azt mondani, megérdemlem. Tényleg megérdemlem, főleg, hogy sok olyan tartós dolgot vettem, amire tényleg szükségem van (pl. jó minőségű, kényelmes lábbelik). Szinte teljesen üres kézzel megyek haza. Egyrészt azért, mert ellentmond az értékrendszeremmel, hogy értelmetlen szuveníreket vásároljak a szeretteimnek, akik aztán azokat teljesen érthető módon nem tudják értékelni. Édességet, piát nem nagyon akarok vinni. És amúgy sem ezen múlik a barátságunk. Aztán rájöttem, hogy nem kell rosszul éreznem magam, hisz nem igazán vannak olyanok a köreimben, akik rászorulnának a segítségemre. Aki pedig segítségre szorul az országomban, annak sem kell Amerikából hazacipelni a segítséget. Ezzel párhuzamosan pedig feljöttem a zseniális ötlettel: hozzá szeretnék járulni Zipporah csomag-költségeihez. Nagy szerencsémre nagyon is jól fogadta a felajánlást, megkönnyebbült sóhajjal és könnyekkel küszködve borult a nyakamba. El sem tudja képzelni, mennyire boldoggá tett azzal, hogy adtam neki 60 dollárt (ami bár kb. 15.000 Ft-tal egyenlő, az itteni fizetésemhez viszonyítva annál sokkal kevesebbet ért, ráadásul én nem is költöttem el az egész 200 dollárt, amit külön a bőrönd túlsúlyra kaptunk).

Egyébként az is jellemző, hogy míg sok résztvevő koplalt az utolsó hetekben, mert túlköltekezett, én egy csomó megtakarítással megyek haza. És nem azért, mert spóroltam, hanem mert egyszerűen annyival olcsóbb az életmód, amit élek. A kertben szüretelt zöldségekből főztünk, bringáztunk, nem jártunk kocsmázni, hanem inkább vacsoráztunk, vagy társasoztunk a barátainkkal.

A világ fővárosában

Hétfőn hagytam el Milwaukee-t félig fájó, félig repeső szívvel.  Fura érzés volt, hogy bár elindultam haza, még volt 4 napom Washington DC-ben, ahol a program zárását tartottuk. Bár a Facebook csoportunkban mindenki totál izgatott volt, hogy viszontláthatjuk egymást, nekem őszintén szólva nem sok kedvem volt a dologhoz, mint ahogy idefele sem izgatott annyira. Vicces, hogy bár szeretek utazni, és új embereket megismerni, valahogy az ilyen nagyon nemzetközi szituációk fárasztanak.  Szeretek a helyiekkel ismerkedni, de nem a helyben levő külföldiekkel. Valószínűleg, mert a helyet, a helyi kultúrát szeretném megismerni inkább. Kenyában szívesen hallanék a kenyai kultúráról, de Amerikában nehezen tudom elképzelni a kenyai történeteket.

Mindenesetre a program kötelező volt, s megérkezve az a kellemes meglepetés ért, hogy mindenki hatalmas öleléssel várt mindenkit. El is felejtettem, hogy többen is voltak, akiket eléggé kedveltem. :) S azt hiszem, végül jól csináltam: nem annyira mozogtam a csoporttal, hanem inkább egy-egy emberrel beszélgettem hosszabbat. Első este pl. ahelyett, hogy elmentünk volna a csoporttal valami helyi bárba, ketten maradtunk Andreával, a kolumbiai kedvenc barátnőmmel, s jól átbeszéltük az élményeinket. Sokkal jobban kedveltem, hogy kettesben tudtunk mélyebben beszélgetni, minthogy egy nagy csoportos beszélgetésben jutott volna mindenkire egy-egy perc.

A program gyakorlatilag két napos volt, amikor is beszéltek nekünk az alumni lehetőségekről, s arról, mennyi erőforrást tartogat majd még nekünk az Amerikai Nagykövetség és az ahhoz kapcsolódó csereprogramok ex-résztvevőinek hálózata. Fejlesztették a prezentációs készségeinket, majd prezentáltuk a projektjeinket, amiket hazatérésünk után fogunk megvalósítani, s szépen visszajelzést is adtunk egymásnak. Deidra, aki az egyik tanárunk volt a képzéseken, s akit mindenki imádott, nagyon cuki visszajelzést adott nekem. Azt mondta, imádnivaló a mosolyom, nem lehet engem nem szeretni, s ezt ne feledjem, s használjam tudatosan. :) Emellett ügyesen nem néztem sokat a diáimat (természetesen preziben prezentáltam). A fejlődési pont az, hogy több személyes sztorit szőjek a mondandómba.

Sosem késő egy kis kultúrsokkot kapni

Később aztán rájöttem, hogy nagy hibát követtem el a prezentáció készítésekor: ahelyett, hogy bemutatom a projektemet és a Messzelátót, nagyobb értelme lett volna, ha valami környezeti érzékenyítést tartok, mert valami felháborító mód nem volt senki környezetvédő a csoportban! Emlékszem, 4 hónappal ezelőtt is nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megérkeztem Milwaukee-ba az öko-aktivisták közé egy olyan házba, ahol textil-szalvétát használnak, s pisilés után nem feltétlenül húzzák le a vécét, hogy takarékoskodjanak a vízzel. Most újra átéltem egyfajta kultúrsokkot: reggelire (sokat utazott, nem szezonális, nem túl érett) déli gyümölcsöt, vagy glutént lehetett csak enni, s hiába magyaráztam, miért van nálam saját evőeszköz és ételhordó. Még a környezetvédelmi projektekkel bíró társaim között is egyedül éreztem magam, s kis híján nekiestem a filippínó környezetvédelmi ügyvédnek, aki a felelős halászat szabályozásáért lobbizik, s arról álmodik, hogy az országa meggazdagodik a halászatból. Nem értette, mi a bajom azzal, hogy szinte az összes halat Amerikában értékesítik.

A kultúrsokk második felvonása a reptéren ért. Két útitársam volt Frankfurtig – ők aztán Bukarestbe utaztak tovább. Amikor még a nagy csoportban voltak, eléggé kedveltem őket, de ez most megváltozott. Két szuper-empatikus személyről beszélünk, akik talán menekültekkel, vagy elnyomott gyerekekkel foglalkoznak (nem emlékszem pontosan), de nem esik le nekik, hogy kizárnak a beszélgetésből, ha románul csevegnek. Amit később egyre kevésbé bántam, mivel az utunk első két óráját végig panaszkodták. Fikázták a reptéri kiszolgálást, a nehéz bőröndjüket (amit ők pakoltak tele), a légitársaságot és a kaját. Ezerrel trükköztek, hogy kijátsszák a személyzetet, s ne kelljen sokat fizetniük a bőröndjükért. Vettek egy-egy diétás kólát és palackozott vizet (esélytelennek éreztem, hogy megértessem velük: a flakont akár újra is tudnák tölteni), majd elmentek shoppingolni adómentesen a reptérre. Ez volt a szerencsém: legalább egy órára eltűntek, s én addig nyugodtan végig tudtam telefonálni az amerikai szeretteimet. Itt volt már végre az ideje, hogy pityeregjek egy kört. Nagyon-nagyon jó volt hallani a hangjukat, s ott folytatni a barátságunkat, ahol abbahagytuk. Nagyon-nagyon szeretném, hogy ez működjön a jövőben is!!! Bár félek, nem vagyok túl jó a kapcsolattartásban.

Smúzolósdi

Volt még elegáns kapcsolatépítő esemény is, hasonlóan tájidegennek éreztem magam, mint a Glamour gálán. :) Úgy kezdődött az egész, hogy a nagy sárga virágos szoknyámat akartam felvenni fehér felsővel, de afrikai tanácsadóim leszúrtak, hogy az nem lenne helyénvaló, vegyek fel valami elegánsabbat. Próbáltam elrejteni a blúzom és a fekete szoknyám, amit a legkevésbé sem volt kedvem felvenni, mert úgy éreztem, azok az emberek, akikkel meg kell, hogy ismerkedjek (ha egyáltalán lesznek olyanok), nagy ívben tojnak rá, milyen ruha van rajtam. Végül kiöltöztem, majd nyilvánosan panaszkodtam miatta, miközben Andrea barátnőmmel borozgattam és nassoltam a sajtot az állófogadáson. Andrea nagyon is megértett: őt vietnámi szobatársa festette ki erővel, s még egy buta övet is ráadtak. :) Végül csak megismerkedtem egy szimpatikus csapattal, úgyhogy gyümölcsözőnek mondható a kapcsolatépítés: volt egy Eco City Gardens (?) nevű szervezet, aki kb. ugyanazt csinálja, mint a Victory Garden Initiative, csak Maryland-ben. Míg mi jót beszélgettünk a komposztálásról, a többiek cápaként vadásztak a rangosabb vendégekre, hátha találnak valakit, aki megható afrikai / ázsiai projektjeiket szeretné támogatni. :) Egyszer majd nekem is meg kell tanulnom hozzájuk hasonlóan smúzolni…

Akik nagyon szerettek minket…

Az utolsó hivatalos programpont az oklevél-átadás volt. Elképesztő cuki volt a társaság, mindenki hatalmas tapsot és sikítozárt kapott, kántáltuk egymás nevét, s állva tapsoltuk meg a szervezőket és a tanárainkat. Jellemző volt, hogy Linea (aki valami főnök a State Department-nél, ami több száz csereprogramot finanszíroz, többek között ezt is) mindkét 4 napos találkozót velünk töltötte, beszélgetett mindenkivel, csodálatos, bátorító és szeretettel teli beszédekkel erősítette meg az önbizalmunkat és akaraterőnket, s hihetetlen módon mindezt teljesen őszintén, örömmel, szívből tette. Egyszerűen imádott minket. Még a buszhoz is kijött, hogy búcsút vegyen tőlünk, lelkünkre kötötte, hogy meséljünk majd neki arról, milyen klassz dolgokat csinálunk, s ha megtudja, hogy nem kerestük fel, amikor DC-ben járunk, nem áll jót magáért. :) Ugyanígy Deidra is, aki a konfliktus-kezelést és a saját projektjeink tervezését tanította: végig velünk volt, és hatalmas szeretettel adott nagyon értékes visszajelzéseket. Tényleg nagyon-nagyon sokat segítettek nekünk abban, hogy teljesen feltöltődve, új lendülettel, lelkesen, izgatottan, tettre készen térjünk haza.

Tánc a világ körül

Ez után már csak az elegáns búcsúbuli volt hátra egy hajón. Fél órával előbb értünk a kikötőbe, ami a legkevésbé sem volt probléma: színes csapatunk egyből fotózkodni kezdett a teljesen sötét kikötőben eleinte még a hajókkal, aztán egymással. Valahányszor két ember közös képet szeretett volna készíteni, egyből beugrott a képbe még valaki, aztán még valaki, aztán még öt ember, míg végül 10-20 fős csoportkép nem lett belőle. S döbbenetes mód nem unták meg! :) Én csak álltam és nevettem.

A hajón elég menő vacsit kaptunk. Lökött Andrea barátnőmmel és a kevésbé szerencsés asztaltársainkkal teljesen odavoltunk az egyik fogásért, amit rejtélyes mód kis papírdobozkákban tálaltak. A dobozkák sajnos igen hamar elfogytak, így kifundáltuk, hogy megtréfálunk másokat, s felajánljuk nekik a visszazárt, üres dobozkáinkat.  Nagy üdvrivalgásban törtünk ki, mikor a trükkünket követően kiderült, valaki nem kéri az övét az egyik szomszédos asztalnál, s a nagy diadal-mámorban a fülünkre aggattuk a dobozkákat. Pár perccel később felkeresett minket a hajó menedzsere, s közölte, imádta a fülbevalóinkat, s szeretné, ha elküldenénk neki a fényképeinket. Cserébe adott két koktél-kupont. :)

A DJ nagyon jó érzékkel játszott nemzetközileg ismert pop slágereket a hip-hop és a latin zenék között manőverezve: tökéletesen kielégítette nemzetközi csapatunk igényeit. Az első számtól az utolsóig szinte mindenki a parketten volt. Elképesztő buli volt: még azok is táncoltak, akik sosem teszik, többek között a bolgár fiú is, aki majdnem teljesen vak.

Talán mindenki tudja, hogy az afrikaiak zseniális táncosok, hihetetlen ritmusérzékük van. Egytől egyik mindegyikük hihetetlen teljesítményt nyújtott a parketten, s ha nem lett volna annyira benne a bugi a lábamban, valószínűleg csak tátott szájjal figyeltem volna őket. Az ázsiaiak ennél gyengébben produkáltak, egy lányt leszámítva, aki egyébként élt Afrikában. :) Cuki jelenet volt, amikor a costa rica-i lány próbált lantin mozdulatokat tanítani egy bangladesi fiúnak. Mi, európaiak sem nyújtottunk valami fényes teljesítményt. A jóképű macedón fiú az italát szorongatta azt várva, mikor rúg be eléggé ahhoz, hogy a parkettre merjen lépni, de még az én önbizalmam is elment az afrikaiakat látva. Szar érzés volt, hogy bár ahhoz vagyok szokva, az egyik legjobb táncos vagyok, most csak egy szürke kisegér voltam. Egész addig, míg egymásra nem találtunk egy kedves kenyai sráccal, s végig nem táncoltuk az estét együtt bolondozva. Annyira táncoltunk, hogy egy idő után le kellett ülnünk, s két számon keresztül csak levegő után kapkodtunk, s megittuk mindenki vizét az asztalon. :)

Kicsit olyan volt a buli, mint a Bátor Tábort záró, nedves fűben mezítláb táncolós őrület. Imádtam. :)

Búcsú Milwaukee-tól

Nagyon szép volt az utolsó hetem Milwaukee-ban. Gdanskkal ellentétben itt nem volt szükségem egy búcsúbulira ahhoz, hogy rájöjjek, mennyi barátot szereztem: elég egyértelmű volt magától is. Ettől függetlenül azért meglepődtem, mennyire megszeretett engem Erika (Ellie lakótársa): nem csak azzal, mennyire eltökélten el akart jönni a búcsúbulimra, de azzal is, hogy írt nekem egy csodálatosan megható képeslapot, s meglepett a tökéletes fülbevalóval: egy apró, fehér origami csillag, amit Milwaukee térképéből hajtogattak.

Jót tett, hogy kiléphettem a saját életemből. Tiszta lappal kezdtem itt új életet, ami lehetővé tette, hogy felülvizsgáljam saját magamat. Többek között Erika által írt képeslapból, az általam alapított Freecycle csoportból és sokak visszajelzéséből is kiderült, mekkora nyomot hagytam Milwaukee-n 4 hónap alatt. Tudom, hogy otthon is ugyanígy élek, így gondolom, hogy otthon is pont ekkora (ha nem nagyobb) nyomot hagyok másokban, csak ott valahogy ezt nehéz észrevenni. Azért is, mert otthon egy csodálatos csapat részeként létezem, így nem látszik olyan egyértelműen a saját hatásom.

Azt tudtam, hogy egészen apró dolgok változtatták meg teljesen a gondolkodásomat, de mégis sokszor elfelejtettem, hogy az én apró dolgaim is ugyanúgy megváltoztathatnak másokat. Lengyelországban ismerkedtem meg egy greenpeace-es fiúval, aki amíg a többiekre vártunk egy kirándulás előtt, fogta, s összeszedte maga körül a szemetet. Egy milwaukee-i hippi barátom mindig hord magával evőeszközt, hogy ne kelljen eldobható villát használnia, Niki barátnőmnél pedig mindig van bögre. És még sorolhatnám… Én rászoktattam a lányokat a gondolatra, hogy vigyenek saját ételhordó dobozt magukkal, ha kaját hoznak el, s a kávét is kérhetik saját bögrébe. (Az autójukban amúgy is elfér mindez.) Még gyakran elfelejtik, de úton vannak. Aztán ugyanezt látni fogja tőlük más is. A banán-evésről is kis híján sikerült leszoktatnom pár embert. :) Tartottam szappankészítést is, de a kedvencem az volt, amikor egy ottalvós hétvégi képzésen bedobtam egy játékot: aki a legkevesebb vízzel mosogat, kap egy ölelést és egy pacsit. Döbbenten tapasztaltam, hogy onnantól MINDENKI odafigyelt, s pár héttel vissza is kaptam, hogy Marty barátom azóta nagyon is figyel a vízfogyasztására. Ja és a ruhacsere! Imádták a csajok – köztük én is. Büszkén viseltem az ott szerzett ruhámat Washingtonban.

Szombaton tartottam a búcsúbulimat a kedvenc koktélozós helyemen (Tiki Bar, vagy másnéven Foundation). Kedves barátok és ismeretlen ismerőseik is eljöttek, elfogyasztottunk néhány fincsi koktélt, majd továbbvándoroltunk egy kedves punk koncertre. Imádtam az egész estét. Másnap pedig Ellie lakásán lazultunk. Filmeket néztünk, kaját rendeltünk, majd átjött még pár barátunk (Michaela, Mitch és új barátom, Steve, aki a fehérneműs kerékpár-felvonulást szervezi), vacsiztunk és társasoztunk egy nagyot. Inyenceknek: két nagyon jópofa társast ismertem meg: „Apples and Apples” és „Thanks a lot”. (No meg korábban a „Cards against Humanity”.) Ha jól tudom, a magyar fordításuk még sajnos nem jelent meg, pedig érdemes lenne. Ha valaki belevág a fordításba, mindenképp értesítsen! :)

Ellie másnap elmesélte, mennyire szomorú volt Mitch és Michaela, hogy eljöttem (eljöttünk). Nagyon megszerettek. Ó, én is őket.

Hétfőn Ellie-vel és Alysse-el reggeliztünk egy étteremben. Ellie-nek volt a születésnapja. Azt mondta, rettenetes barát vagyok, hogy a szülinapján utazom haza. :) Mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy kikísérjenek a reptérre. Kicsin múlott csak, hogy elbőgjük magunkat. Nagyon nehéz lesz Ellie nélkül. Nagyon fontos barátom lett.

Egyedül Washingtonban sírtam, mielőtt felszálltam a transzatlanti járatra. Mivel még volt jócskán a telefonszámlámon pénz, úgy döntöttem, megpróbálom eltelefonálni. Még ki sem csörgött Ellie-nél a vonal, amikor már bőgtem. Egy órát telefonálgattam velük, amit gyakorlatilag sosem csinálok. Otthon valahogy nincs időm telefonálni. Türelmetlen leszek közben, mert folyton ott lebeg a szemem előtt, mennyi teendőm van. Ahelyett, hogy a barátságaimat ápolnám. Azt hiszem, van hová fejlődnöm ezen a téren…

A zsiráf dala Milwaukee-ról

Még korábban utaltam rá, hogy mesélni fogok hibbant, zsiráfnak öltözött barátunkról. A történet megérkezésemkor kezdődött – én csak a szemlélője voltam, nem a résztvevője. Nagyon cuki szerelmi szál. :)

A Zsiráf egy együttes frontembere. A specialitásuk az, hogy környezetvédelmi aktivisták, s sokszor gyűjtenek adományokat koncertjeiken valami öko-célra, s a turné-állomásaikon szeretnek helyi civil szervezetekkel megismerkedni. Így történt, hogy a Victory Garden Initiative két lányával is megittak egy-két sört, ahol Zsiráfunk és a VGI szöke lánya feltűnően jól elbeszélgettek. Másnap Zsiráfunk telefonált a lánynak: nagyon szeretné, ha eljönne a koncertjükre Chicago-ba (2 óra autóval). Utólag kiderült: írt egy csodálatos dalt a lánynak, amit azóta mi már kívülről fújunk, s most Ti is megismerhetitek:

link

Azóta 4 hónap telt el, s a szerelmesek kitartóan ápolják távkapcsolatukat, s néha pityeregnek, mert el sem tudják képzelni, hogy tudnak majd egyszer egy helyen élni, hisz mindkettőjüket helyhez köti a munkája.

Szappankészítés

Még otthon eltökéltem, hogy megmutatom ezeknek az Amerikaiaknak, hogy kell elindulni az önellátás útján. Bár sosem én szoktam ezzel foglalkozni otthon, itt már az első hetekben nekiláttam felkutatni az Internetet, hol lehet lúgot kapni. Szerencsémre aztán jött Andris, aki segített, mert az én lelkesedésem nem volt elég ahhoz, hogy tényleg meg is vegyem azt a lúgot. Végül kb. november elején született meg az első kísérlet - miután azt is kinyomoztam, honnan tudok digitális mérleget (az irodából) és botmixert (ezt végül vettem) szerezni, mert itt senki nem tart ilyet a háztartásában. A folyékony (mint utólag kiderült, vízzel hígított) lúgnak köszönhetően az első kísérlet sajnos sikertelen volt. Nekem itt kicsit elment a kedvem, de Andris szerencsére rendelt rendes lúgot a netről, ami már igazi szappant eredményezett. Így az utolsó előtti héten álltam neki kapkodva megszervezni a foglalkozást.

Eredetileg úgy terveztem, a saját konyhánkban, alapanyag-költségen tartom. Végül megismerkedtem a Heart Haus csapatával (ahol a mikrozöldeket is készítettük), s lecsaptam a lehetőségre, hogy én tartsam a következő foglalkozást. Mindez kicsit para volt, de szerencsére barátom, Ben elég bevállalós volt hozzá.

A helyszín zseniális volt. A Heart Haus valamikor egy hagyományos kertes ház volt egészen addig, míg egy maroknyi öko-hippi nem gondolt egy nagyot, s alakította egy közösségi ház / panzióvá. Ha jól tudom, a projekt egészen friss, s az a koncepció, hogy „mindenfélét feldobálnak a falra, s meglátják, mi ragad fenn”. Van pár AirBnB-s szobájuk (azaz meg lehet náluk szállni - klikk a linkre, hogy megnézd a képeiket), egy barátságos, tágas konyhával. Természetesen mindenféle lomtalanított bútoruk van, a ház mögött zöldséges kerttel és fóliasátorral, ahol a wisconsini télben nagyon nem lehet termelni semmit, így most a mikrozöldek termesztésével kísérleteznek. Könyékig benne van ez a csapat is az élelmiszer-rendszer megreformálásában. Van saját kis bemutató aquaponia rendszerük is. Az új projektjük a „Space Camp”, ami gyakorlatilag a mi Zöld Otthon Akadémiánk amerikai kistestvére. Most kísérleteznek vele. Volt szerencsénk részt venni az első foglalkozásukon (mikrozöldek), majd ott helyben lestoppoltam, hogy had’ tartsam én a következőt. A szappankészítésen aztán egy újabb résztvevő (aki egy metálbandában dolgozik) lecsapott a következő foglalkozásra: jó milwaukee-i lakosokhoz hűen sört fognak főzni. Bárcsak ott lehetnék! Ellie majd mag-bombát (seed bomb) szeretne készíteni gerillakertészekkel.

Nagy szerencsém volt velük, mert gyakorlatilag tökéletes konyhát kaptam, segítettek beszerezni a még hiányzó alapanyagokat (örültem, hogy nem kellett bicajjal rohangálnom utánuk), meghirdették, beszedték a részvételi díjat és még rágcsát is készítettek. A részvételi díjhoz ($20=5000Ft) ragaszkodott Ben, mert így nagyobb az elköteleződés. A nyereség fele a Heart Haus-é, a másik fele a Messzelátóé lett. Eventbrite-on regisztrálhatott a nagyérdemű, s végül egy kellemes, kb. 10 fős csapattal dolgoztunk.

Kicsit azért izgultam, mert ugyebár még sosem tartottam szappankészítést, s őszintén megmondva a kézműves része igen, de a kémiai és kozmetikai háttere sosem izgatott. Bár úgy hirdettük meg, hogy ne számítsanak tudományos előadásra, én azért izgultam. Szerencsére a csapat szuper volt, nem zavarta őket az alacsony tudásszintem, viszont annál lelkesebben méricskéltek és kotyvasztottak. Cukik voltak, mert az egyik adag szappant (3x1kg-ot készítettünk) kétszer elmérték, túl sokat öntöttek az egyik olajból, így ment utána a nagy csoportos matekozás, hogyan váltsák át az arányokat, miből mennyit kell még hozzátenni, hogy jó legyen. Emellett kipróbáltuk a shake-készítő mixert (nem tudom pontosan, hogy hívják, de így nézki), s örömmel jelentem, botmixer helyett ezt is simán lehet használni!

Extraként dezodort is készítettünk.

A szervezők imádták a programot, s rákérdeztek, tudnánk-e tartani hasonlót Skype-on keresztül. Úgyhogy majd törhetjük a fejünket a lányokkal, hogyan tudjuk ezt megvalósítani. :)

További képek itt

Utolsó munkanap

Elképesztő cukik voltak a lányok. Az utolsó munkanapomra beöltöztek Katinak: csizma, harisnya, sort, sál és extrém fülbevaló. Én nem voltam beavatva, egyszerűen így öltöztem magamtól is. :) 

Rendeltek a kedvenc táj curry-mből és a világ legjobb pitéjéből is hoztak.

Ellie, Kati, Alysse, mint Kati <3

Oroszlánkirály

Nem most történt, de azért eldicsekszem vele, hogy láttuk az Oroszlánkirály Broadway musical változatát, ami valami egészen elképesztő volt - főleg, hogy én az első sorból néztem. Pont ennyit láttam belőle:



Andris egy fokkal kevésbé élvezte, mivel neki kb. az utolsó sorba vettünk jegyet. :) Az eredeti terv szerint két középkategóriás jegyet akartunk venni, de ez az előadás előtti napon már kevésbé volt lehetséges, így Andris (!) előállt azzal a zseniális ötlettel, hogy nekem vegyünk egy jó, neki pedig egy kevésbé jó jegyet. Mint kiderült, sötétben, távolról kevésbé lát jól... :)

Ellenben az amerikai focimeccs állását prímán nyomon tudta követni, mivel az előtte ülők inkább a telefonjukkal voltak elfoglalva, mint a darabbal.

Kulturális különbségek: a vastaps itt nem létezik. Egy számot végigtapsoltak, aztán mindenki vette a kabátját. Valamint vígan lehetett enni-inni a nézőtéren, s persze chipset fogyasztani is.

Magyar est (A)

Katival kiötöltük, hogy közel a program lezárásához, hívjuk meg a hozzánk legközelebb álló embereket, akiket itt ismertünk meg és tartsunk egy magyar estet.

Kiküldtük a meghívókat, amiket felturbóztunk pulis képekkel, mert annak senki sem tud ellenállni és szerencsére mindenki el is jött, aki nem aznap volt esküvői tanú (-1 fő). Érthető módon legtöbben a VGI-t képviselték, de voltak sima haverok is és ketten a Beintweentől, ahol a vége felé többet önkénteskedtem (itt szerepelek is az egyik képen).

Kati szuper elfoglalt volt az utolsó pár hétben, így nagyrészt rám maradtak az előkészületek, aminek az lett az eredménye, hogy megtanultam máglyarakást készíteni, ami az egyik legjobb süti a világon. Ehhez mindössze ötször kellett felhívnom Édesanyám, különböző lehetetlen időpontokban.

A menü további elemei a következők voltak: pörkölt (amit Kati, mint mindig, zseniálisan készített el), lángos (a pörihez köretként, a vegáknak pedig sajttal és tejföllel) és egy bónusz édesség, túrógombóc (ehhez csak rendes búzadarát és zsemlemorzsát nem sikerült szerezni, így bár finom lett, nem volt sok köze az eredetihez :) )

Lassan szállingózni kezdtek a vendégek és Kati, mint rutinos magyar est házigazda, mindenkinek zászlót és bajszot rajzolt az arcára. Nagyon élvezték.

Csak sokadszorra sikerült faarccal lefényképezni őket, mert mindig elröhögték :)
(Ellie, a tökéletes kultúra mentor és a nagyon jó fej tesója: Mitch)

A kaja osztatlan sikert aratott és a több mint másfél órás asztal körül ücsörgés alatt volt is idő dumálni és rengetek magyar nótát meghallgatni amik a háttérből, egy youtube válogatásból szóltak.

Ki volt centizve az asztal mérete és a székek száma. Hiába, nagyon szeretnek minket. Meg enni ;)

Készültünk prezentációval az országról, hogy kicsit felkeltsük a figyelmüket és növeljük az esélyét, hogy anélkül is viszontlássuk őket, hogy mi utazunk hozzájuk.
Ennek érdekében bevetettük a nagyágyúkat: félmeztelen magyar vízipólósokat, még több pulit és sok képet a fürdőkről. Szerencsére sikerült olyan, szabadon megosztható prezit találni, amiben csak egy-két apróságot írtunk át és majdnem tökéletes lett. ITT megtekinthető.

A hétköznapra és a rendkívül hosszú országbemutatásra tekintettel már csak egy kis tokajira maradt idő, amit csodák csodájára, meg tudtunk őrizni az utolsó hétig.

Mindenki nagyon belelkesedett és azt ígérték, hogy a következő sziget fesztiválon már próbálnak ők is ott lenni :)