A kép nem egy a szobámba tévedt szellemet ábrázol, hanem Otto-t, aki testvérével együtt betért a szobámba megcsodálni az égősoromat és a rendet. Ja. Rend. Gyerekekkel. Lehetetlen. :)
Már korábban kiszúrtam, hogy valamilyen rejtélyes okból a legtöbb gyerekből előhozom a "démont". Nem tudom, miért vagyok rájuk ilyen hatással, de teljesen megvadulnak, felpörögnek, s a nyakamon csüngve ordítanak. :) Ma is hasonló történt: az ágyamon ugráltak körbe-körbe, sikítoztak, majd lebirkóztak és szó szerint a fejemen ugráltak. Ezt követte az ágyam szétcincálása. :) Elképesztő cukik voltak.
Aztán szépen lassan eljött az a pont, amikor kezdtem megijedni, hogy ez az őrület csak tovább fokozódik, s sosem fog véget érni. Megijedtem, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Hogyan fogom lenyugtatni őket? Örökre így maradnak? :)
Azt hiszem, ezt még tanulnom kell: hogyan fordítsuk át a mérhetetlen energiát és pörgést nyugalmi állapotba, csendes játékba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése