Otthon

Miközben kezdem otthonossá varázsolni a szobámat (szobánkat), egyre jobban hiányoztok. Pedig most már lassan megszokom a hangokat és a lakótársakat is. Egy pár napja már tudok aludni füldugó nélkül és a konyhaszekrényem is lassan feltöltöm alapvető élelmiszerekkel. De azért még mindig nem tudok hangosan zenét hallgatni a nappaliban, mert minden zajra azt hiszem, valaki van a házban. Nagyon közel vannak egymáshoz a házak, a falak vékonyak, az ablakok nyitva és visszhangzik a ház (Gretchen ma már tényleg ráállt a függöny-projektre), így bármit csinál a szomszéd a kertben, az olyan, mintha egy méterrel mellettem csinálná. De igazán akkor kaptam frászt, amikor lejárt a szárító. Mintha valami vészjelző hang lett volna.

Végre megszereztem a hőn áhított karácsonyi fényeket!

Mindenki elképesztő kedves és segítőkész. Az első héten folyamatosan szervezték nekem a programokat (azazhogy inkább vittek magukkal), de a héten már kezdett úgy tűnni, hogy a) elfáradtak b) túlzottan megszokták, hogy itt vagyok, így kellett egy kis reklámot csinálnom, hogy továbbra is vigyenek magukkal mindenfelé. Nagyon úgy festett, tök üres lesz a hétvégém. Most Gretchen "fogadott örökbe", s vitt a barátaival vacsorázni tegnap, ma meg vacsi + mozi + fagyi sorozatra.

Közben pedig veszettül elkezdett hiányozni mindenki. Kb. 1 hónapom van Andris nélkül, mi jövő pénteken végre letelik (= megérkezik ide!) - életem leghosszabb (és egyben nagyon rövid) egy hónapja. Monthatjuk, hogy klassz dolog a videócset, de valószínűleg ezzel csak még jobban hiányzik. Főleg, ha otthonról hív, s látom a szobánkat, a lakást. Nagyon szeretek ott lakni!

A szüleim is nagyon hiányoznak, rengeteget mesélek róluk is itt, irigykednek is rendesen. Apu rendesen rápörgött a hintaparkra - szeretne építeni majd otthon egyet, úgyhogy aki szeretne csatlakozni a projekthez, szóljon! :) Öcsémnek pedig tegnap volt a szülinapja, s azon kaptam magam, hogy rengetegszer eszembe jut. Koccintottunk is az egészségére. :)

Hiányzik a Messzelátó, a kert, a Terray család. Jó itt, de túl sokan vannak otthon, akiket szeretek. Apu megkérdezte múltkor, mi lesz az első dolgom, amikor hazaérek. Ő úgy értette, hogy az itt látottak közül mit akarok megvalósítani - én pedig nem tudtam másra gondolni, mint hogy egy hetet otthon tölteni, s találkozni mindenkivel, akit szeretek. Pótolni.

Közben pedig nem tudok nem gondolni arra sem, hogy az itteni élet is hiányozni fog majd. Ha hazamegyek, ott folytathatom, ahol abbahagytam, de ez az élet nem fog visszatérni sosem. Ennek tényleg vége lesz és hiányozni fog. A legdurvább az, hogy már itt hiányoznak az új barátaim egy-két külön töltött nap után is!

Azt hiszem, sikerült megtanulnom hiányolni a szeretteimet. Most meg kell tanulnom berakni ezt az érzést egy dobozba és visszatérni az ittbe és a jelenbe. :) S 100%-ban kiélvezni ezt a hatalmas ajándékot, amit az élettől kaptam.